Nyílt napok a suliban

 Nyílt napjaink:

  • január 25. szombat (09.00-12.00-ig)
  • február 29. szombat (09.00-12.00-ig)
  • március 21. szombat (09.00-12.00-ig)

Kedves Szülők és Diákok!

Az Apátkúti Erdei Általános Iskola és Komplex Művészeti Program várja azokat az általános iskolai tanulókat és szüleiket akik:

  • szeretnék, ha gyermekük nyugodt légkörben, örömmel tanulna,
  • szeretnék, ha gyermekük családias légkörben szerezné meg a tudást,
  • szeretnék, ha minél több képességre tenne szert (Mint a kreativitás, problémamegoldó, alkotó, kommunikatív képességek.)
  • szeretnék, ha korszerű pedagógiai elvek mentén XXI. századi módszerekkel tanulna,
  • szeretnék, ha az oktatás természet közelben zajlana,
  • szeretnék, ha a mozgás természetes lenne számára,
  • szeretnék, ha minél több sportággal ismerkedne meg (Mint a lovaglás, síelés, korcsolyázás, íjászkodás, evezés, falmászás),
  • szeretnék, ha megismerné a kultúrát, színházat, művészeteket.

Segít a döntésben, ha eljön nyílt napunkra!

március 21. szombati program

Gyerekeknek:

Játékos vizuális, akusztikus érzékelés Vica nénivel.
Nevettető szem-kéz koordináció Andi nénivel.
Utánozd a mozdulatokat Kriszta nénivel.
Rajzolj és ritmizálj Justinnal és Anna nénivel.

Szülőknek:

Iskolánk életének, programjának részletes bemutatása: Stomp Éva intézményvezető

A Dunakanyar Oktatási Műhely Alapítvány működésének, terveinek ismertetése: Földi Péter DOM Alapítvány kuratóriumi elnök.

 

Bambi

F. Salten – Tóth Tamás

Bambi zenés mesejáték

2020. február 10., hétfő, 10:00

Duna Mozi Visegrád
Fő utca 34., Visegrád, 2025

Hogyan lesz a kis őzgidából az erdő hercege?

Megtudhatjátok a meséből, sok dal és izgalmas történetek közben ?
Rendezte, átdolgozta és zenét szerezte: Tóth Tamás

Szép Ernő Színház zenés mesedarabja az Apátkúti Suli szervezésében, a Dunakanyar Oktatási Műhely Alapítvány támogatásával.

Az előadásra a hely befogadóképessége miatt, előzetes jelentkezés szükséges:
info@apatkutisuli.hu

Jegy ár: 800.-/fő

 

Bambi zenés mesejátékra jelentkezés

Adatkezelesi tájékoztató

Tinédzserek motivációs válságban

Tinédzsert nevelő szülők gyakran kérnek segítséget abban, hogy a gyerek semmilyen “értelmes” dolgot nem csinál. Van akinek pedig az fáj, hogy korábban szerette őt a gyereke, de teljesen megváltozott, hullámzik a viselkedése, uralkodni akar, és mindennek úgy kell lennie, ahogyan ő akarja. Senkit sem vigasztal, hogy az előbbiek és más jellemző megnyilvánulások elég gyakran megjelennek tinédzser korban, és ezek mind összefüggésben vannak a korosztály önállósodási törekvéseivel.

Most nem térünk ki minden tinédzser-jelenségre, hanem egyetlen egyre fókuszálunk, amit néha úgy fogalmaznak meg tinédzsereket nevelő szülők, hogy a gyereknek nincs motivációja.

A motiváció jelentése

Mielőtt beleássuk magunkat a témába, nem árt tisztázni, hogy pontosan mit jelent a motiváció.

Cselekvésre késztető tényező, amely növeli a személy hajlandóságát és ami észszerű oka lesz arra, hogy megtegyen egy elvárt cselekvést vagy engedelmeskedjen egy utasításnak. Ez a hajlandóságot kiváltó tényező egymást követő lépcsőfokokként helyezkedik el egy skálán. (Forrás: wikiszotar.hu)

A motiváció szó eredete: [motiváció < angol: motivation (motiváció) < latin: motivus (mozgató) < moveo (mozdít)]

A szó meghatározásából látható, hogy a motiváció nem hordozza magában a cselekvés előjelét, tehát negatív vagy pozitív is lehet az a tett, amihez mozgató rugóként szolgál. A gyereknevelés témájában azonban leggyakrabban pozitív irányultságban használjuk, tehát azt vizsgáljuk, hogy van-e a gyereknek motivációja valamilyen számára és környezetére nézve pozitív eredménnyel bíró cselekvésre. (A bűnüldözésben inkább negatív előjellel használják, és arra keresik a választ, hogy mi indította az elkövetőt valamilyen káros, akár végzetes tettre.)

Miért baj, ha nincs motiváció?

Motiváció hiányában az emberek passzívak, nem cselekszenek. Amikor nincs cselekvés, akkor nincs elért cél vagy haladás a cél irányában. Így nincs saját terveken és cselekvésen alapuló öröm vagy boldogság sem. A helyes sorrend persze ez: cél kigondolása, motiváció, tett vagy még több cselekvés, ezáltal akadályok legyőzése, cél elérése, újabb cél.

Könnyen elfogadható, ha valaki vitatkozik azon, hogy a cél vagy a motiváció van-e előbb, hiszen akinek nincs motivációja, az nem hoz létre célt a maga számára. Felfoghatjuk úgy is, hogy a cél maga is egyfajta motiváció, hiszen ha el akarunk érni egy célt, akkor már van okunk tenni valamit.

A gyakorlatban azonban megfigyelhető az, hogy ha sikerül egy megfelelő célt adnod, jobb esetben közösen kidolgoznod egy tinédzserrel, akkor létrejön a motivációja, hogy tegyen valamit afelé a cél felé.

Most azonban nem csinálunk tyúk-tojás problémát ebből, mert amúgy a sorrend könnyen eldönthető aszerint, hogy a célt mások adják neki, tehát kívülről jön, vagy az egyén maga hozza létre. 

Kinek nincs motivációja?

A helyzet túlzott leegyszerűsítése lenne, és még az általánosítás hibájába is esnénk, ha azzal akarnánk elintézni a dolgot, hogy miért is kérnénk számon a motiválatlanságot gyerekeken, ha igen sok felnőtt is motivációs válságban van. Arról, hogy a felnőtt világ példamutatásának hiánya mit jelent, amúgy is írtam nem régen a győri ügy kapcsán.

Azt, hogy mi a baj egy motiváció hiányos tinédzserrel, azt sok szülő érezi a maga bőrén, és sok gyerek tapasztalja saját magán ennek a tüneteit, amit meg sem tud fogalmazni, de valahogyan úgy érzi, hogy semminek semmi értelme. Szélsőséges helyzetben feleslegesnek érezhet bármi cselekvést, és végül bármilyen kommunikációt is, amit a család úgy él meg, hogy a gyerek nem megy sehová, nem tesz semmi hasznosat és állandóan elvonul.

Tinédzserek motivációs válságban.

Visszatérhetünk azonban egy kicsit a szülőkre. Ugye drámaian hangzik az, hogy a létért folytatott küzdelem. Erről az embernek olyasmi jut eszébe, hogy valaki farkasokkal hadakozik a tajgán a puszta életben maradásért. Mostani társadalmunk pedig nem sokban különbözik ettől, csak „szebb keretek” között küzdenek a felnőttek a megélhetésért, azért, hogy minden sárga csekk ki legyen fizetve és maradjon még valami másra is.

Ezzel az a baj, hogy a felnőtt motivációja sem túl magas ilyen körülmények között. Annak érdekében, hogy a témánál maradhassunk, nem szeretnék elsüllyedni valamilyen a társadalomelmélet mocsarában, ezért kifejtés nélkül említem csak meg, hogy annak a gazdagabb embernek sincs azonban túl magas motivációja, aki mindössze a vagyon megőrzésére vagy növelésére helyezi figyelmét. 

A tinédzser motivációja

Érdemes lenne készíteni egy felmérést arról, hogy milyennek látják a fiatalok a felnőttek világát. Szeretnének-e ugyanúgy élni, mint a szüleik, vagy más felnőttek? Jó életkilátásnak tűnik-e számukra, hogy kövessék a felnőttek példáját? Ha ezekre legtöbb esetben nem a válasz, akkor nincs abban semmi meglepő, ha nem motiválhatók azokkal a dolgokkal, amelyekkel felnőttek próbálják őket inspirálni.

Ha azt látja felnőttektől, hogy állandóan robotolnak, cinikusan beszélnek másokról a hátuk mögött, megcsalják egymást a szüleik, utálják a munkahelyüket, és akár szerényebbek az életkörülményeik, akár jómódúak, de állandóan csak panaszkodnak, akkor ezektől a felnőttektől ez a tinédzser nem fogad el tanácsot, hogy legyen valami célja és tegyen valamit annak elérésére.

Motiváció hiányában a gyerekek könnyebben interiorizálódnak agresszivitást növelő játékprogramokban, nagyobb eséllyel válnak alkoholistává vagy drogok áldozatává, elveszíthetik az élet iránti szeretetüket, és szeretteik iránti pozitív érzelmeiket is, de motivációjuk helyreállításával el is kerületnek ilyen és más hasonló veszélyeket.

A tinédzsereket sok minden visszatarthatja attól, hogy céljaik legyenek. Néhány jellemző ezek közül:

  • A gyerek hosszú ideig mindent megkap, miközben neki nem kell megküzdenie semmiért. (Az elkényeztetés csökkenti a motivációt.)
  • Úgy látja, kemény és kitartó munkával sem érne el célokat.
  • Kisebb korában lebeszélték egy fontos céljáról, vagy lekicsinyelték azt a célt, s ezért ő feladta.
  • Másvalaki, akár apa, anya, vagy akár egy osztályfőnök ráerőltetett egy célt, de azt sosem érezte magának.
  • Nem lát maga körül olyan felnőttet, akinek értékes céljai volnának

Bár nem lesz itt helyünk arra, hogy a fenti lehetséges okok mindegyikét alaposan elemezzük, de a megoldás mindegyiknél abban áll, hogy (1.) szüntessük vagy legalább változtassuk meg azt a negatív okot, amiért a gyereknek alacsony a motivációs szintje, vagy nincsenek céljai, és (2.) segítsünk neki létrehozni, vagy helyreállítani egy saját célt. Szükség lehet továbbá néhány kiegészítő lépésre is.

1. Negatív okok elhárítása

A gyerek hosszú ideig mindent megkap

Bármennyire is érthető és pozitív az a szülői nézőpont, hogy „én nem kaptam meg mindent gyermekkoromban, és ezért eldöntöttem, hogy az én gyerekem mindent megkap”, káros. Amúgy, akár mindent meg is kaphatna, ha emellett ő is minden tőle telhetőt megtenne másokért és lehetőleg saját indíttatásból.

Az elkényeztetést abba kell hagyni. Sosem késő helyreállítani azt, hogy a gyerek cserét nyújtson a környezetének. A gyerekek kis korukban szívesen segítenek, azután egy itt nem részletezett nevelési hiba folytán leszoknak róla. Akár tinédzser korban is visszafordítható azonban a folyamat, ha fokozatosan elkezdünk teljesíthető elvárásokat támasztani a gyerek felé, és nyugtázzuk is, ha tevékenyebb lett. Ha megtanul cselekedni és másokért is tenni, nem pedig csak elvárni tőlük, az nagy segítség lesz számára felnőttkorában is.

Úgy látja, hogy kemény és kitartó munkával sem érne el célokat

Valamilyen gyakorlati példán keresztül, például egy számára is ismert híres ember, akár egy általa is kedvelt énekes sztár vagy sportoló történetén keresztül mutasd be neki, hogy nagyobb célok is elérhetők, ha részfeladatokká alakítjuk. Az említett példában beszélhetne egy szülő arról a gyereknek, hogy a későbbi sztár állandóan zenetanárhoz járt fejlődni, majd előbb csak kisebb fesztiválokon való fellépésre kérték fel, most pedig slágerlistásak a dalai.

Ezután segíteni kell neki abban, hogyan lehetne egy saját célját olyan lépcsőkké alakítani, melyeken egyesével továbbléphetne felfelé. Ezt úgy kell vele átbeszélni, hogy maga is reálisnak lássa a lépcsőket.

Kisebb korában lebeszélték egy fontos céljáról, vagy lekicsinyelték azt a célt

A felnőttek néha nem látják a gyerek célját olyan fontosnak, mint amennyire ő. Túl nehéznek találják, vagy egyenesen értelmetlennek. Ilyenkor megpróbálják lebeszélni a gyereket a céljáról vagy egy tervről. Ezt azzal szokták indokolni, hogy csak meg akarják kímélni a gyereket valami csalódástól, ami akkor érné őket, ha nem sikerülne megvalósítani.

Meg kell kérdezni a gyereket arról, hogy mit volt az, amit szívesen csinált volna még régen, de amihez nem kapott támogatást, vagy amiről lebeszélték, amit nem engedtek meg neki. Ha a szülő talál ehhez egy nyugodt helyet és egy meghitt pillanatot, akkor meg fogja kapni a választ.

Ha az így felszínre került cél jelenleg is újjáéleszthető, akkor a lépéseket efelé kell tenni. Akkor is, ha egy szülőnek ez nem tűnik túl értékesnek. A gyerekektől nem várható el, hogy felnőttekhez hasonlóan munkahelyi, előremeneteli, tanulmányi vagy párkapcsolati, és általában nagy távlatokba mutató, jövőbeli céljaik legyenek, bár lehetnek ilyenjeik. Nem éri azonban meg felmelegíteni egy akár a felnőttek számára értelmetlennek tűnő célt is, ha így a gyerek visszanyeri motivációját?

Másvalaki ráerőltetett egy célt, de azt sosem érezte magának

A gyerekeknek vannak céljaik, de sajnos néha a felnőttek nem elégedettek ezekkel, és kitalálnak a gyerek számára valami „értékesebbet”. Így kezd zongorázni egy gyerek, akit egyáltalán nem érdekel a zene. Azután egyre jobban követelik tőle, hogy gyakoroljon (valamit, amit nem szeret), és ezáltal még jobbá váljon.

Ezzel a gyerek elveszíti a saját céljait, mert annak helyébe másokat állítottak. Így nem lesz saját motivációja sem. Nem csoda, hogy az ilyen módon valamilyen sportra vagy művészetre kényszerített gyerekek nem szívesen gyakorolnak vagy elbliccelik az edzést.

Az ilyesmi is helyrehozható úgy, hogy a szülő beismeri a gyereknek, hogy hiba volt erre vagy arra a rávennie, és helyesebb lett volna abban támogatni, amit ő szeretett volna.

Nem lát maga körül olyan felnőttet, akinek értékes céljai volnának

Ezt az okot és megoldását nem részletezzük itt, mert erre amúgy is túl könnyű a válasz, és mert olyan szülő, akinek nincs egyetlen jó célja sem, az úgy sem olvasója egy gyereknevelésről szóló írásnak.

2. Megegyezés egy célban

Ezt nagyon is helyesen sok szülő megpróbálta már. Azt, hogy megkérdezte a gyereket, mihez lenne kedve. Legtöbbször amiatt nem kaptak erre egy jó választ, mert kimaradt az 1. lépés, tehát a cél útjában lévő akadály megszüntetése. Ha azonban a fenti módokon már elhárult az akadály, akkor együtt működik majd velünk a tinédzser abban, hogy megnevezzen egy olyan célt, amit ő szívesen megvalósítana.

Ha a gyerek több célt is megjelöl, akkor csak kérdezd meg, hogy melyik megvalósítása lenne számára a legörömtelibb. Ha szeretnéd, hogy helyreálljon a motivációja, akkor ne foglalkozz túlságosan a cél realitásával, kivéve, ha teljesen abszurd.

Egy példa arra, amikor a szülő tévesen lebeszélné a célról: A gyerek mondjuk azt veszi a fejébe, hogy ő űrhajós lesz, te pedig tudod, hogy már negyven éve nem képeztek ki magyar űrhajóst. És akkor mi van? Megakadályoznád abban, hogy űrhajósnak készüljön?

A felnőttek néha csak olyan célban tudnak gondolkodni, aminek köze van a jövőbeli megélhetéshez. A gyerekeknek ennél több a fantáziájuk.

 Talán nem lesz űrhajós, de legalább elkezd érdeklődni, akár még tanulni is és cselekedni. Lehet, hogy csak egy űrkutatási szakkörig jut el, de talán csillagász lesz belőle. Nem mindegy, ha bármelyik miatt is, de helyreáll a motivációja?

3. Megvalósítás

Mi a megvalósítás? Az, amit a gyerek a gyakorlatban megtesz a cél eléréséért. Ehhez „csak” támogatni kell őt. Ha valami anyagi nehézségekbe ütközne, akkor is található olyan megoldás, amivel a gyerek legalább közel maradhat a cél területéhez. (Ha nem lenne pénzem teniszütőre, akkor abban segíteném, hogy labdaszedő lehessen egy tenisz bajnokságon, aztán majd alakulnak a dolgok.)

4. Kiegészítő lépések

Amikor a gyerek nagyon közel van a motiváció teljes hiányához, akkor már helyettesítette pozitív motivációját valamilyen negatívval (például drog), vagy álomvilágba menekült (például számítógépes játékok korlátlan mennyiségben) vagy csak teljes passzivitásba vonult (semmit sem csinál).

Amikor egy ennyire leromlott helyzetből indulunk, akkor szükséges lehet egy erőteljesebb indítás, például a számítógép vagy az internet megvonása annak érdekében, hogy a gyerek ne merüljön el végleg az értéktelenségben, hanem keresnie kelljen valami mást, például egy célt.

Ezt túl „erősnek” tartod? Láttam már szülőket úgy kétségbeesni amiatt, hogy a gyereket teljesen lenyelte a digitális játékvilág, annyira, hogy a valóságban már sosem volt boldog. Ezek a szülők másként vélik. Amikor pedig kitartásuk és következetes szülői magatartásuk miatt visszakapják azt a gyereküket, akinek nem múlnak el a céljai és aki boldogságra törekszik, akkor ők úgy gondolják, hogy megérte. Amikor egy gyereknél megszüntetik számítógép függőséget, akkor a célja és a tevékenységei és a boldogsága is a valós világban léteznek majd.

Utószó

Ahogyan egy felnőttnek, úgy a gyereknek is van némi esélye arra, hogy felismerje a hosszan tartó sivár állapotot, és saját maga igényeljen változtatást. Ezt azonban nem várhatjuk el tőlük, hanem segítenünk kell nekik.

Pontosan azért jelenítik meg számunkra a motiválatlanság minden mutatóját, mert segítségre szorulnak. Tekintsd úgy, hogy amit tapasztalsz, az az ő segélykiáltásuk.

A motiváció nem fekete-fehér dolog, hanem inkább egy skála, aminek alján ugyan nincs motiváltság, a tetején pedig az élethez való nagyon tevékeny hozzáállás van, de közben még számos pozitív cél és indíttatás létezik. Ezért ha valaki azt tapasztalja, hogy a gyereknek csökken a motivációja, akkor jobban teszi, ha javít ezen az állapoton, mert egy „magára hagyott” gyerek nem könnyen fordítja meg a helyzetet, a romlás iránya azonban továbbra is nyitva áll számára, hacsak egy felelősségvállaló gondos felnőtt mellé nem áll.

Novák Ferenc
társ a nevelésben
Forrás: http://www.gyerekneveles.hu

Arany és Petőfi levelezése

Rendhagyó irodalomóra

2020. január 30., csütörtök, 10:00–12:00

Duna Mozi Visegrád
Fő utca 34., Visegrád, 2025

 

Mind a két költő megérdemelne nem egy, de akár több órát is, hogy költészetüket, életművüket, életüket megismerjük, megismertessük. Most azonban e két fantasztikus ember barátságára fektetnénk a fő hangsúlyt, előtérbe helyezve levelezésüket, melyből sok mindent megtudhatunk róluk is barátságuk tükrén keresztül.
A Dunakanyar Oktatási Műhely Alapítvány támogatásával és az Apátkúti Erdei Általános Iskola szervezésében a Szép Ernő Színház előadásában szeretettel meghívunk Minden kedves érdeklődőt,
2020. január 30-án, délelőtt 10 órakor kezdődő rendhagyó irodalomórára.

A kézírás személyiségfejlesztő hatása

Beszélgetés Hámori József agykutató professzorral

Sokfajta érv szól a kézírás tanításának megőrzése mellett, többek között az is, hogy a kézírás egészen másként aktiválja az agyunkat, mint ha géppel írunk. A kérdés részleteibe, az agyműködés és a kézírás kapcsolatának kutatási eredményeibe avat be Hámori József Széchenyi-díjas neurobiológus, akadémikus, aki beszélgetésünkben olyan érdekességekre is kitér, mint hogy miért adjunk kisgyermekünk kezébe legót vagy más építőjátékot, miért ne akarjuk átszoktatni a balkezeseket, és miért hasznos a naplóírás.

– Professzor úr több írásában és előadásában is kifejtette a magyar nyelv szerepét a tudományos kutatómunka sikerében. Hivatkozott többek között Teller Edére, aki leírta, hogy felfedezéseit Ady Endre költészetének köszönheti, és Balázs Nándor fizikusra, Einstein munkatársára, aki szerint a magyar tudósok kreativitásához hozzájárul magyar anyanyelvük, vagyis a képi módon való gondolkodás.

– Ezúttal Kosztolányi Dezsőt, a kiváló irodalmárt, költőt, írót, műfordítót említeném, aki gyönyörűen megfogalmazta, miért fontos számára az anyanyelv. Azért, mert mindennap azzal ébred, hogy magyar anyanyelvű, és ennek a gyönyörű nyelvnek a birtokában sok mindenre képes. Valóban csodálatos nyelvről van szó, ami magyarságunk, gondolkodásunk, azonosságtudatunk legfőbb alapja. A magyar nyelv asszimilációs képessége rendkívüli, ezért sok kifejezést tudott átvenni más népektől. A népvándorlás idején a török, később a szláv nyelvek, a kereszténység felvétele után a latin, majd a német nyelv sok kifejezése is gazdagította a nyelvünket. Ez az asszimilációs képesség a magyar nyelv óriási előnye, ráadásul úgy tud asszimilálni más nyelveket, hogy közben nem veszíti el egyedi sajátosságait.

A magyar nyelv jelentős a tekintetben is – ezt főként a költészetünk tükrözi –, hogy képi gondolkodású. Az indoeurópai nyelvek költészetében is megjelenik néha a képi gondolkodás, de ott nem domináns. A magyarban igen. Tehát ha bármely időszakból bármelyik költőnk versét megnézzük, az tele van képekkel. A képi gondolkodás ősi jellegzetessége a magyar nyelvnek, és máig megmaradt. Gyakran fejezzük ki magunkat képekben, a képi gondolkodás pedig rendkívül fontos a tudományos gondolkodásban. Ez is az oka, hogy a magyar anyanyelv hozzájárult a tudományos felfedezésekhez.

 – Vajon a magyar nyelvű kézírás vagy általában a kézírás elősegíti a tudományos felfedezéseket, illetve a kreativitás fejlesztését?

– Az agykutatók a kézírás számos fejlesztő hatását felismerték. Amikor kézzel írunk, akkor az agyunk Broca-mezőnek nevezett része – ami valójában a nyelvi mozgató mező – nagyon aktív lesz. A Broca-központ, amelyet Paul Broca, 19. századi francia neurobiológusról neveztek el, a mozgatókéreg közelében, a frontális lebenyben helyezkedik el, és az ajkak, az állkapocs, a nyelv, a lágy szájpad és a hangszálak mozgását irányítja. Ha megsérül, a beszédképzés súlyos károkat szenved, mert a Broca-mező utasítja az ehhez szükséges izmokat, hogy legyenek szívesek dolgozni. Amikor tehát kézzel írunk, a Broca-mező nagyon aktív lesz. Ha viszont gépírással, meg se rezdül. Ez sok mindent megmagyaráz.

A másik fontos érv a kézírás mellett, hogy serkenti a kommunikációs készség kialakulását, hiszen amikor beszélgetünk egymással, a Broca-mező állandó aktivitásban van. A kézírás tehát a beszédet és a kommunikációt is fejleszti, ezáltal pedig a kreativitást és a térérzékelést. A térérzékelés és az ezzel kapcsolatos arcfelismerés nagyon fontos része az emberi személyiségnek, és érdekes módon a kézírás ezek fejlődését is elősegíti. Nem beszélve arról, hogy a finommozgások kialakulása vagy fejlesztése ugyancsak kapcsolatban van a kézírással. Azt is kimutatták, hogy a finommozgások révén a precizitás – ami nem minden emberre jellemző – is tovább finomodik.

– Az a finommotorikus mozgás, amit a kézírás jelent, helyettesíthető más apró mozdulatokkal, például gyöngyfűzéssel, legózással?

– Nem helyettesíthető, inkább kiegészíthető. A legózás fantasztikusan jó dolog, én már korán rászoktatnám a gyerekeket. Nemcsak azért, mert fejleszti a formakészségüket és a térérzékelésüket, hanem mert annak köszönhetően, hogy bizonyos képességeknek már a birtokában vannak, sokkal könnyebben tanulnak majd meg írni. Egy gyermek három-négy éves korában már képes fölépíteni legóból egy kis házat. Az építés közben egyrészt finomodik a keze, mert másképp nem tudja összerakni, amit épít, másrészt fejlődik a térérzékelése, hiszen anélkül nem tudja elképzelni, összeállítani. A legózást én egy nagyon fontos iskola előtti fejlesztő lehetőségnek gondolom, amit aztán az iskola alatt, sőt az iskola után is lehet folytatni. Van egy hatéves unokám, nagy legórajongó – egészen bonyolult dolgokat állít össze, mert szereti a komplex feladatokat.

– Miként segíti a hatékonyabb tanulást a kézírás?

– Az imént már beszéltünk arról, miként segíti a kézírás a Broca-mezőt, de a látással kapcsolatosan a jobb féltekés központokat is segíti. És nemcsak a látás, hanem az emocionális rész is fejlődik, amikor kézzel írunk, mert nemcsak egyszerűen leírunk valamit, hanem alkotunk is. Gondoljunk arra, hogy ha leírunk egy történetet, akkor megpróbáljuk formálni, megállunk kicsit, helyesbítünk, úgy haladunk tovább. Tehát működik egy állandó korrekciós mechanizmus, ami nagyon fontos része a bal és a jobb féltekének is. A jobb féltekében alakulnak ki azok a formai megoldások (például a térérzékelés), amelyek lehetővé teszik az írás közben az állandó korrekciót. Gépírás során, ha helyesbítünk, akkor utólag nézzük át, mit írtunk, és töröljük, ami felesleges, vagyis az agyműködés szempontjából egészen más jellege van, mint ha írás közben próbálunk korrigálni. És amit kézzel írunk, az jobban rögzül az agyban.

A beszédben szereplő kérgi területek lokalizációja (bal oldali laterális nézet). Geschwind, N. (1979): Specialization of the human brain. Sci. Am. 241: 180–199. alapján.

– Ezek szerint, ha valaki egy előadáson géppel jegyzetel, akkor kevésbé jegyzi meg a hallottakat, mint ha kézzel írna. Ha pedig valamit megtanulunk, írjunk róla vázlatot?

– Igen, az volna a jó tanulási módszer! Nagyon jó, ha a tanultakat egy kézzel írt vázlatban összefoglaljuk. Szerintem azonban nemcsak a tanulás után kell összefoglalni a dolgokat, hanem egy-egy napunk után is. Nagyon sokan – legalábbis remélem, hogy sokan – írnak naplót. Ez történhet kézírással vagy gépírással – mindkettő jó. És itt szeretnék valamit megjegyezni. Amikor a kézírás előnyeiről beszélünk, természetesen nem akarjuk tagadni a gépírás előnyeit sem.

Mert mind a kettőre szükség van. A gépírást azonban rendesen meg kellene tanítani. A két ujjal pötyögtetés helyett tíz ujjal, „vakon” kellene írni, tehát úgy, hogy nem nézünk oda, miközben gépelünk. Ezt megfelelő pedagógiai módszerekkel minden diáknak meg kellene tanítani 10–14 éves korában, hiszen óriási előnyt jelent azoknak, akik tudják. Azért ebben az életkorban, mert ekkor a legplasztikusabb az agy arra, hogy megtanulja a tíz ujjal való gépírást. De a kézírás előnyeiről soha ne feledkezzünk meg!

– Napjainkban, a számítógépek korában a kézírás egyre inkább háttérbe szorul. Mi ennek az oka?

– Amerikában az ötven állam közül negyvenkettőben már teljesen eltörölték a folyóírás tanítását, csak a nyomtatott betűket oktatják. Tudni kell, hogy ott a különböző etnikumok, mexikóiak, kubaiak, egészen másként írnak, így óriásiak a különbségek a kézírásukban. Ezt igyekeznek azzal kiküszöbölni, hogy mindenki géppel ír. De ez nem jelenti azt, hogy a kézírás ki­kü­szö­bö­len­dő. Sőt!

– El tudja majd olvasni, aki csak géppel ír, a kézírással írt szövegeket? És milyen jövő vár az irodalomtörténeti, jogi vagy történelmi szempontból jelentős régi kéziratokra?

– Azt hiszem, mindig lesz egy réteg, akit ez érdekelni fog, és megtanulja, mert mindig van olyan módszer, amellyel a régebbi írásokat is meg lehet fejteni. Egy kézírás „megfejtése” kifejezetten izgalmas feladat is lehet, hiszen a kézírás láthatóan kifejezi az egyéniséget. Én például olvastam Vörösmartyt is, Adyt is kéziratban. Nem kell grafológusnak lenni ahhoz, hogy az egyéniségnek bizonyos jellemzőit felfedezzük a kézírásokban.

– Kimutatható a változás az agyban is, amikor az írásunk életkorunk előrehaladtával megváltozik?

– Történtek ilyen vizsgálatok, pszichológia szakos egyetemi hallgatókat hipnotizált egy másik pszichológus. A következőt mondta nekik hipnózisban: „Hétéves vagy, most tanultál meg írni, írd le a neved!” És az illető leírta a nevét úgy, ahogy hétéves korában megtanították neki. „Most tízéves vagy!” Ekkor már összekötötte szépen a betűket. „Most pedig húszéves vagy, most is írd le!” Egészen más volt a kísérletben részt vevők különböző életkorokhoz köthető írásképe. Tehát azon túl, hogy az életkorral együtt az írásmód is változik, ez még valamit jelez. Azt, hogy ahogyan hétéves korunkban megtanultunk írni, az rögzül az agyunkban, még akkor is, ha nem használjuk, mert azt használjuk, amit a legkésőbb memorizáltunk, amit húsz-harminc éves korunk után szoktunk meg. Tehát az agyban különböző rétegekben lokalizálhatók az írásmódok, amelyeket életünk során használtunk.

– Mire hívná fel professzor úr olvasóink figyelmét a kézírás tanításával kapcsolatban? Hogyan kapcsolódik össze az agyunkban az olvasás és az írás a tanulás során?

– Nagyon kell ügyelni az alapokra. Az írást elemző módon kell tanítani: célszerű a betűk írásával kezdeni, mert a betűk alakját nagyon fiatalon kell az agyba „beégetni”, és csak ezután következhet annak a tanítása, hogyan lehet a betűket szavakká formálni.

Az írás megelőzi az olvasást, az olvasás pedig elősegíti az írás továbbfejlődését. Tehát a kettőt nem lehet elválasztani egymástól, de tudni kell, hogy az írás az elsődleges. Amikor először leírjuk, hogy „alma”, akkor már olvassuk is a szót. Nagyon gyorsan elérkezik az az idő, amikor az olvasás lesz az alapvető, és az írással már nem is foglalkozunk, automatikussá válik. Az olvasás nem lesz automatikus, bár abban is van automatizmus, hiszen össze kell hozni mondatokat, később egész bekezdéseket. Az olvasás sokkal magasabb rendű folyamatnak látszik, de nem az, mert alapját az írás és az írás által közölt információ képezi.

A szófeldolgozás neurális szerveződésének vázlata.
Petersen, S. E.  et al. (1988): Positron emission tomographic studies of the cortical anatomy of single-word processing. Nature 331: 585–589. alapján. A vázlat nem tünteti fel a beszéd megértésében szereplő valamennyi struktúrát.

 – Melyek a legfontosabb tények a balkezességgel kapcsolatban az agykutatás szempontjából?

– A balkezesség egyáltalában nem hiba, sőt sok esetben előny, pl. a vívásban, teniszben, ahol a térérzékelésnek jelentős szerepe van. A térérzékelést a jobb félteke végzi, a térben való tájékozódást először a jobb félteke dolgozza fel, majd küldi át a bal féltekébe. Ugyanez vonatkozik az írásra is. A bal félteke aztán vagy változtat rajta, vagy nem. A balkezeseknek annyival könnyebb a helyzetük, hogy a jobb félteke, amint észlelte, merre megy a labda, rögtön ki is adja a parancsot, hogy mit kell csinálni. Nem kapcsolja be a bal féltekét. A balkezesek írása nagyon érdekes. Megfigyeltem Clinton elnöknél is, aki abszolút balkezes, hogy felülről fogja a tollat, és felülről próbál írni. Tehát egészen másképp látja a leírt betűket, mint a jobbkezesek. Azt javaslom, hogy aki bal kézzel tanult meg írni, tartsa meg ezt a jó szokását. Nem szabad őt átszoktatni, mert a balkezesség ugyanolyan jó, mint a jobbkezesség. Az írás, az olvasás és a beszéd központja a balkezeseknél nincs szükségszerűen a jobb féltekében, hanem a leggyakrabban ugyanúgy a bal féltekében, mint a jobbkezeseknél. Tehát, ha valakinek baleset miatt vagy más okból át kell szoknia a másik kezére, akkor nem változik meg az agyi aktivitása.

– Felmerül a kérdés: miért nem aknázza ki az agykutatás eredményeit jobban az oktatás? Hazánk oktatásügye a kreativitás, a jobb agyfélteke fejlesztése helyett még mindig túlzottan az ismeretanyag átadására helyezi a hangsúlyt.

– Sajnos ez így van. Pedig tudományosan igazolt tény, mekkora mulasztást követünk el, amikor nem próbáljuk már az iskola előtt, majd az iskolai tanítás során fejleszteni a gyerekek kreativitását – s ezáltal mind a két agyféltekét. A tudományban az alkotóképesség része az új dolgok fölfedezésének képessége. A fölfedezés öröme a jobb félteke öröme. A kreativitás olyasmi, aminek a lehetősége ott szunnyad minden újszülöttben, de fejleszteni kell. Például legóval – de számtalan hasonló játék létezik. A játék egyébként is mindennek, minden gondolkodási folyamatnak az alapja. Az írás pedig nem független a gondolkodástól. Sem a kézírás, sem a gépírás. Amikor leírunk valamit, akkor nem tudjuk magunkat függetleníteni a gondolatoktól, hiszen azt írjuk le, amit kigondoltunk, tehát mindenképpen össze kell kapcsolni a gondolati és a végrehajtó szférát. Ezt az iskolai oktatás során feltétlenül szem előtt kellene tartani.

Hámori József  biológus, akadémikus, egyetemi tanár, az idegrendszer és az idegelemek közötti kapcsolatok funkciós szerkezetének neves kutatója. Munkássága jelentős az agyi idegek kutatása területén is. Több mint kétszáz tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője. Széchenyi-, akadémiai és Grastyán-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetés birtokosa. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktora, a londoni Európai Akadémia, az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Munkásságában összekapcsolódik a kutatás és az oktatás, a tapasztalatok átadása. Ezt a példát látta mesterétől, Szentágothai Jánostól, és maga is erre törekszik.

– Beszélgetésünk elején Kosztolányira hivatkozott, aki szintén több művében kiemelte a játék szerepét. Miért fontos ennyire a játék a személyiség, az agyunk különböző területeinek a fejlesztése szempontjából?

– Kosztolányi költővé, íróvá válása, az egész folyamat a játék része volt. Ő – nagyon helyesen – az egész életet egy magasabb rendű játéknak gondolta, és ezért is tudott óriásit alkotni. A játék rendkívül fontos! Grastyán Endre, a világhírű pécsi élettanprofesszor a játékkal foglalkozott, akadémiai székfoglalóját is „a játék neurobiológiájának”, azaz a játék idegrendszeri hátterének témájában tartotta. Az ő véleménye is az volt, hogy a játék mindennek az alapja. Játék nélkül nincs igazán kreativitás sem. Kreativitás nélkül pedig nincs valódi ember. Így mondta Grastyán. És teljesen igaza volt.

– Min dolgozik most, professzor úr?

– Írok. (nevet) Az egyetemi előadásaim előkészítésén dolgozom két témakörben. Az egyik az agykutatás és az agy két féltekéjének a története, a másik a neuroplaszticitás, tehát az idegrendszer plaszticitásának a folyamata. Kézzel írok, mint a mesterem, Szentágothai János. Még akkor is, ha van a közelemben számítógép. És javaslom mindenkinek, hogy ha hosszabb előadást kell tartania, hozzám hasonlóan írjon egy vázlatot – kézzel.

Forrás: http://folyoiratok.ofi.hu/ Pedagógiai Folyóiratok / Sallai Éva