Kis Orsolya, az Apátkúti Erdei Általános Iskola tanítója és fejlesztőpedagógusa várja idén szeptemberben az iskolába lépő első osztályos kisdiákokat. Közel 16 éve van a pályán, ebből éveken keresztül állami oktatási intézményekben dolgozott, majd immár negyedik éve az Apátkúti Erdei Iskola a munkahelye. A következő interjúban megosztja velünk a tapasztalatait nevelő-oktató munkájáról, azon belül is azokról, melyek kifejezetten az iskolába lépő és alsós gyermekekkel kapcsolatosak.
Az első osztályhoz közeledve a szülők gyakran találkoznak az “iskolaérett” kifejezéssel. Mint tanító, hogy látod, mikor számít egy gyerek iskolaérettnek? Milyen kritériumoknak kell megfelelnie?
Orsi: Több szempontból is meg lehet közelíteni ezt a kérdést. Ha a biológiai szempontokra gondolok, akkor például a fogváltás egy ilyen mérföldkő lehet, hiszen a fogak fontosak nemcsak a beszédhez, de az íráshoz is, fontos, hogy helyesen ejtse ki a hangokat hiszen annak alapján fogja leírni. Ha nem jól hallja a hangot, nehezebben fogja leírni, a tollbamondásnál nehézségekbe ütközhet. A kialakult jobb-bal kezes dominanciát a kutatásokkal egyetértve nem találom annyira lényegesnek, éppen a saját első osztályos lányomnál tapasztaltam, hogy kétkezesként ment iskolába, és még mindig kétkezes, ez nem okoz neki hátrányt. Viszont a koordinált mozgás és a finommotorika meglétét fontosnak tartom. Ez azt jelenti például, hogy tudja a ceruzát jól tartani és a számára kívánt irányba húzni.
A már említett 16 éves gyakorlatod alatt sok gyermek fordult meg nálad. Ebből a távlatból látsz-e bármilyen változást, különbséget a mostani iskolába lépő gyermekek és a pályád elején iskolába érkezők között?
Orsi: A kutatások sokféle betűkkel jelölik a ma kisiskolásait, én “most generációnak” hívom, mivel türelmetlenebbnek érzem őket a régebbiektől. Az a tapasztalatom, hogy sokkal gyorsabban feszültek lesznek, ha
valami nem azonnal sikerül tökéletesen és pontosan úgy, ahogyan azt ők eltervezték. Úgy látom, a digitális világ felgyorsítja az elvárásaikat, hiszen az online térben mindig van egy kis gomb, amivel gyorsan újra lehet indítani a játékot. A való életben gyakorolni kell az írást, hogy jobb legyen, gyakorolni kell a rajzolást, hogy fejlődjön a finommotorika, és ezek az eredményei bizony nem jönnek gyorsan és azonnal, hanem lassabban érik be a befektetett munka gyümölcse. Ilyenkor azt is tapasztalom, hogy a gyerekek monotonitás tűrése is kisebb mértékű, mint régebben.
Mi a helyzet az órákkal? Elég nagy váltás az óvodai ritmushoz képest, hogy az iskolában 40 perces órákra van tagolva a délelőtt…
Orsi: Valóban 40 percesek az órák, de az osztályomban sosem azt nézem, hogy követelmények szerint a 40 percbe minek kellene beleférnie, hanem azt, hogy az én gyerekcsoportom mennyit bír, nekik mennyi jó. Szerintem sokkal fontosabb az, hogy kialakuljon a betű helyes ejtésének képessége, mint az, hogy mindenképp beleférjek az időkeretbe.
Beszéljünk kicsit a szociális normákról: szerinted mi az, amit egy 7 éves gyereknek el kell sajátítania ahhoz, hogy immáron egy iskolai osztályközösség tagja legyen, és jól érezze magát benne?
Orsi: Fontos az együttműködési készség, szándék a társakkal, és hajlandóság a szabálykövetésre a többiekkel együtt. Nyilván nem várható el, hogy minden szabályt kövessenek és betartsanak, de el kell tudniuk fogadni, ezért hozunk meg szabályokat sokszor velük közösen, hogy biztonságban legyenek, és a lehető legkevesebb feszültséggel tudjanak együtt játszani, dolgozni. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy egy közösségben mindenki meghallgassa a másikat, legyen szó rólam és a diákjaimról vagy a gyerekekről egymás között.
Iskolánkban kis létszámú osztályközösségek vannak, aminek köszönhetően az egyénre szabott oktatás a gyakorlatban is megvalósul. Mivel te állami iskolában is tanítottál, jó összehasonlítási alapod van. Mennyiben más egy kisebb osztályt vezetni? Mit jelent ez a másság a pedagógiai gyakorlatban?
Orsi: Mindenképp előnyként említeném a nagyobb odafigyelés lehetőségét: sokkal több lehetőségem van megismerni a tanítványaimat, sok mindent tudok róluk, akár még személyes dolgokat is. Elég, ha látom valamelyikük mozdulatát, már tudom, hogy valami nincs rendben. Vagy éppen ha túl jó kedve van a szokásoshoz képest, akkor elgondolkodom, hogy vajon mi történhetett. Szóval ismerem őket annyira, hogy ha nem szeretnének vagy nem mernek elmondani valamit, én akkor is tudom, hogy van ezzel dolgom. Ha nem megy valami a tanulásban, rögtön észreveszem, hiszen kevesen vagyunk. Azonnal együtt rá tudunk nézni, hogy mi lehet az elakadás oka. A legfontosabb az, hogy bízzanak bennem. Egy harminc fős osztályban könnyebben elveszhet a számukra a pedagógus. Itt azonnal jönnek hozzám, mondják vagy látom, hogy mi van velük. Ha nem mer szólni, akkor is észreveszem, ha bármi gondja van. Mivel kicsi a csoport, tudom az önálló munkánál differenciálni a feladatokat, így más-más tartalmút kaphatnak a gyermekek, képességeiknek megfelelően. Számomra sosem az a lényeg, hogy egy gyerek hamar kész legyen a feladatával, hanem az, hogy tényleg megértse azt. Olyan is gyakran előfordul, hogy kimennek a többiek a szünetben, és akkor még odahívom a diákomat, hogy nyugodt, bizalmas környezetben megossza velem, ha úgy érzi, hogy nem értett valamit, vagy valami más ok miatt nem ment a feladat megoldása. Ilyenkor megpróbálom megérteni a probléma okát, és következő órára hozok egy olyan módszert, egy másik szemléletet, amivel tudok neki segíteni.
Sok helyen hallani manapság, hogy milyen kiemelt szerepe van az alapok helyes lerakásának, azaz az írás-olvasás-számolás megértésének és elsajátításának az alsó tagozatban. Sok felső tagozatban tanító pedagógustól hallottam, hogy ha ezek nem megfelelően, esetleg hiányosan vannak “lerakva”, az gyakran nagy problémákat okozhatnak a későbbi tanulmányok során. Te hogy látod ezt?
Orsi: Fejlesztőpedagógusként azt tapasztaltam, előfordul, hogy felsőbb évfolyamban, akár még nyolcadikosoknál is, kapnak egy diszkalkulia szakvéleményt, azaz, nehézséget okoz számukra a számokkal, matematikával való foglakozás. Itt igazából nem az a probléma, hogy diszkalkuliás, vagy valamilyen más részképesség zavara van, hanem az, hogy alsó tagozatban nem volt egy olyan pedagógusa, aki számára jól magyarázta volna a számolást, vagy nem merte tőle a gyerek megkérdezni, ha nem értett valamit, és persze az is, hogy nem ismerte fel valaki időben ezt a gondot. Ha kimarad a leírtakból bármi, és nem stabilak az alapok, képesek később is problémákat is okozni. Utólag ezeket már nagyon nehéz korrigálni.
Manapság rengeteg szakkör és foglalkozás elérhető már óvodás korúak számára is. Fejlesztőpedagógusként mi a véleményed arról, hogy egy átlagos ütemben fejlődő kisgyermek számára milyen intézményen kívüli tevékenységek lehetnek hasznosak?
Orsi: Úgy gondolom, egy normális fejlődési pályát bejáró gyermek számára mindennél fontosabb az, hogy a játszótéren szocializálódjon a többiekkel vagy például otthon a szülőkkel leüljön társasozni. Tehát szerintem egyáltalán nem kell a gyermekek idejét elvenni feladatlapokkal és azzal, hogy esetleg már megtanítjuk írni-olvasni óvodás korban. Helyette inkább gyurmázzunk vagy rajzoljunk együtt a gyermekünkkel, menjünk ki velük kertészkedni, sétáljunk, biciklizzünk, rollerezzünk vele. Osztozom Vekerdy Tamás azon gondolatában, miszerint a szabad játék a legjobb fejlesztő játék. Úgy gondolom, hogy az olyan ösztönös játékok, mint egy
dombról való legurulás, vagy fára mászás fejlesztik igazán a mozgáson keresztül az agyat.
Az Apátkúti Suli az erdő közepében fekszik, környezete páratlan. Pedagógiai szempontból hogy látod, miben nyújt ez a gyerekeknek előnyt?
Orsi: Én mindig is közel álltam a természethez, rengeteg állatom is van otthon. A kutyám is szokott jönni velem dolgozni, aki már a jelenlétével képes egy nyugodtabb, csendesebb környezetet kialakítani. Olvasásórán gyakran fordul elő, hogy ha valaki szégyenlős, és nem akar hangosan olvasni, akkor beültetem a kutya mellé, hogy olvasson fel neki, és ezzel már sokkal bátrabbá tehető a gyerek. Számomra csodálatos érzés, hogy környezetórán kimehetünk, és élőben találkozhatunk a “tananyaggal”. Múltkor egy 15 centis vízisiklót láttunk az udvaron, és ez jó alkalom volt arra, hogy beszélgessünk. Lehet, hogy emiatt át kell szervezni a napi munkát, de vallom, megéri. Ezzel így vannak a kollégáim is. Az iskola életét meghatározó dokumentumokban, a tanórán és az azon kívüli foglakozásokban is kihasználjuk ezt a nagyszerű lehetőséget.
Beszéljünk egy kicsit a házi feladatokról is, te mit gondolsz a szerepükről, a te osztályodban mi ezzel kapcsolatban a szokás?
Orsi: Én azt gondolom, hogy egy elsős, másodikos gyermeknek, aki megtanulja az írás-olvasást, negyven perc kevés ahhoz, hogy a tanultak kellőképpen rögzüljenek. Az alapok lefektetéséhez a szülők segítsége is kell. Nem arra gondolok, hogy állami mennyiségű házi feladattal tér haza a gyermek, csupán arra, hogy csak kétszer olvassák el a szöveget, amíg mondjuk felraknak egy teát főni. Még kijavítani sem kell a gyereket, csak hallgassa meg a szülő, ahogy felolvas hangosan. Ha hetente például kétszer ír otthon 1-1 sort a gyerek, már sokat tettünk. Nem is kell több szerintem. Nem kell őket otthon nyúzni a házi feladattal, hanem egy nagyon minimális gyakorlást (még házi feladatnak sem nevezném) nem árt bevezetni az otthoni rutinba.
